Bobok Elemér, a Tiszteletbeli

Dr. Bobok Elemér az atomfizikusi pálya helyett választotta a mérnökit

Kreativitás, jazz, elégedettség

• Gratulálok a megtiszteltetéshez! Mit érzett, amikor megtudta, hogy a Magyar Geotermális Egyesület tiszteletbeli tagjává választotta?
• Köszönöm a gratulációt. Nagyon kedves gesztus az Egyesület részéről ez a megtisztelő cím.
• Mely kitüntetésére a legbüszkébb? Miért?
• Kétszer is tiszteletbeli évfolyamtársukká választottak a hallgatóim. Ennek az alulról jövő kezdeményezésnek örültem a legjobban, erre vagyok a legbüszkébb.
• Meséljen a gyerekkoráról, kérem! Mindig is egyértelmű volt a reál érdeklődés? Mi vezette a mérnöki pálya felé?
• Gyerekkoromban nagyon sok szeretetet kaptam szüleimtől, nagyanyámtól, nagynénéimtől. Érzelmileg nagyon stabil hátteremmel még a világháború szörnyűségei, a bombázások, a háború utáni szegénység is feldolgozható volt. Nagyon kíváncsi gyerek voltam, háromévesen már olvastam. Nagyjából 15 éves koromig minden érdekelt. Addig naivan azt képzeltem, hogy mindent meg fogok tanulni, amit csak lehet. A fizika különösen fontos volt számomra, de hasonlóképp örömömet leltem a földrajzban, történelemben is. Az elméleti matematika állt tőlem távol: nem lettem volna kreatív matematikus. Az alkalmazott matematikát, a mérnöki gyakorlatban alkalmazott módszereket viszont megértettem és használtam is, mint amolyan kellemes, kényelmes”szerszámokat”. Atomfizikus szerettem volna lenni, de megtudtam, hogy évente 5-6 diákot vesznek csupán fel az egyetemre ilyen szakra, ráadásul Pesten kollégiumot sem kaptam volna. Akkor apám azt mondta, hogy menjek el a miskolci egyetemre, hiszen ott mindenki kap kollégiumot, és tűrhető szociális juttatásokban is részesülhetnék – már az ’56 utáni állapotokhoz képest. Így hát felvételiztem Miskolcra, és csont nélkül fel is vettek. A mérnökséget műszaki területen alkalmazott fizikaként képzeltem el, és szerettem is, de olyan mérnöki tárgyak iránt, mint a gépgyártás technológia, vagy a szerszám- és készülékszerkesztés, nem rajongtam.
• Bánja, hogy végül nem atomfizikus lett?
• Nem. Fel tudtam fedezni a mérnöki tudományterületen is azokat a lehetőségeket, melyekben az ember a kreativitását, az alkotó fantáziáját kiélheti és kamatoztathatja. Csináltam jó dolgokat, melyek engem teljesen kielégítettek. A munkám elkészülte, egy probléma lezárása, megoldása, mindig is örömet okozott.
• Aztán hamar jött a tanári pálya is…
• Igen, bent maradtam az egyetemen. Akkoriban a Tűzeléstechnikai Intézetben épp egy Áramlástani Laboratóriumot terveztek létesíteni, és miután én a folyadékmechanikát nagyon szerettem, ott akartam dolgozni. Viszont akkor még a Kohó-, és Gépipari Minisztérium helyezte el a végzős mérnökhallgatókat. Ez alól egy kivétel volt: ha az ember egy tanszékre jelentkezett. Így én elmentem a Gépüzemtan Tanszékre, azzal a hátsó gondolattal, hogy ha letelik a gyakornoki évem, akkor továbbállok az Áramlástechnikai Laboratóriumba. Aztán úgy alakultak a körülmények, hogy ebben a munkában is megtaláltam az értelmet. Kaptam egy fiatal főnököt, akitől nagyon sokat tanultam, jól éreztem magam, és már nem volt kedvem váltani.
• Úgy tűnik, mindig a meglévőben találja meg a jót, nem rágódik a múlton.
• Igen, soha nem foglalkoztatott, hogy mi lett volna, ha lett volna egy géppuskám a mohácsi csatában.
• Vagyis a mában él, sosem a tegnapban?
• Tulajdonképpen igen, Azt hiszem ennek az adottságnak az értékével nem is voltam tisztában, amikor a mérnöki pályát választottam. Csak öregségemre mértem fel, amikor számot vetettem azzal, hogy mire jutottam.
• Mivel foglalja el magát munkaidőn kívül? Miben leli örömét? Van hobbija? Ha igen, mióta űzi? Van olyan elfoglaltság, amit korábban szeretett, ám ma már nem gyakorolja?
• Munkámon kívüli kedvenc elfoglaltságom a zene, azon belül a jazz. Az improvizációk spontaneitása, egyszeri egyedisége nagyon jó hatással van a kreativitásra, felüdít, segíti a regenerálódást. Nem játszom hangszeren, nem volt lehetőségem megtanulni, nem jómódú családban nőttem fel, és nem is voltam zenei tehetség, de minden nap hallgatok egy órányi zenét. A jazz már kamaszként megfogott, fütyörészve rögtönözgettem jazz témákra, szóval az improvizatív hajlam megvolt bennem. Szeretek olvasni is, nem csak szakirodalmat. Fiatalabb koromban szerettem focizni, ez 78 évesen már sajnos lehetetlen.
• Beszélgetésünk alatt többször elhangzott már a ’kreativitás’ szó. Úgy érzem, ezt ön nagyon fontosnak tartja.
• Igen, szeretem törni a fejemet bizonyos dolgokon. Még az sem zavar, hogy adott esetben feladatként tűztek ki nekem egy problémát. Tudtam lelkesedni olyan feladatokért is, melyek eleinte nem tetszettek. Keleti népeknél léteznek jó házasságok, amiket a szülők hoznak össze: időközben szeretik meg egymást a felek. Így van ez velem is, miután elég energiát öltem egy témába, eleget kínlódtam vele, rájár az agyam és észreveszem, hogy már szeretem csinálni.
• Mindig mindent be is fejez?
• Nem jellemző, hogy félbe hagyok dolgokat. De persze előfordult, hogy valamit megrendeltek tőlem, majd visszavonták. Általában szeretem végigcsinálni a megkezdett munkát.
• Akkor is végigolvassa a könyvet, ha az nem tetszik? Mit szeret olvasni?
• Inkább végigolvasom, de olyan is volt, amit egy oldal után letettem. Eléggé mindenevő vagyok. A régi klasszikusokat és a modern irodalmat is szeretem. Tolsztojt, Thomas Mannt például. Fiatalon nagyon szerettem Hemingwayt is, de most hogy újra olvastam már nem annyira. Az ember idővel más szemüvegen át kezdi nézni a korábban olvasott könyveket.
• Van gyermeke, unokája?
• Népes család vesz körül. 53 éves házasok vagyunk, két lányunk, hét unokánk van. Nagyobbik lányom jogász lett, a kisebbik az üzleti életben tevékenykedik. Unokáim közül ketten mérnökök, egyik fogorvos, egy közgazdász, kettő gimnazista, egy meg folyton szerelmes. Még négy testvérem él, az unokatestvérekkel is jó a kapcsolat. Van néhány nagyon jó barátunk. Érdekből soha nem barátkoztam. Majdnem minden évben összejövünk vagy nyolcvanan, ez óriási boldogság forrása.
• Melyek a legszebb emlékei?
• Legszebb emlékeim: családi karácsonyok, gyerekeim, unokáim születése,  nyaralások, az 56-os napok eufóriája.
• Hogyan érintette a forradalom?
• Akkor voltam negyedikes gimnazista, október 25-től már otthon voltunk, nem volt tanítás. Apám bölcs ember volt, felzavart minket háztetőre vakolgatni a kéményt. Később ez nagyon jól jött, mert sokan látták, hogy mit csináltunk, illetve, hogy mit nem. Amikor bennem felerősödött a hurráoptimizmus, akkor elővetette velem a térképet, és megmutattatta, hogy milyen nagy Oroszország és mekkorák vagyunk mi ahhoz képest. A világ öt legerősebb hadserege: Amerika, Anglia, Franciaország, meg a hét-, és a nyolcker – ezzel vicceltünk akkoriban, és bele is éltük magunkat. De ő lehűtött, és igaza is lett sajnos.
• Elégedett azzal, amit szakmailag elért? Azzal, amit a magánéletben?
• Nagyon szerettem a munkámat, a tanítást, a kutatást, legjobban talán a legtehetségesebbek pályájának segítését. Van köztük akadémikus, rektor, dékánok, professzorok. Szakmai eredményeim örömöt okoztak. Szerettem a szakmai függetlenséget, az uborkafa csúcsaira sosem vágytam. Családom és kipróbált jó barátaim között nagyon jól érzem magam.
• Meséljen az iskolai, egyetemi éveiről? Lázadó fiatal volt, vagy távol álltak Öntől a szabályszegések?
• Az iskolában kiváló tanáraim, az egyetemen szakmailag és emberileg is nagyszerű professzoraim voltak. Nagyon sokat köszönhetek nekik. Az egyetemen már nem érdekelt minden egyforma intenzitással, nem voltam mindenből jó tanuló. Ami viszont érdekelt, elsősorban a folyadékok mechanikájába,  abba szenvedélyes kíváncsisággal vetettem be magam. Volt bennem egy adag kurucos attitűd, ezt érettebb koromban sem tudtam kinőni. Tudtam, hogy több lojalitással “többre” juthatnék, de ez a lehetőség nem vonzott.
• Volt lehetősége feljebb lépni?
• Kapolyi László ipari miniszterként hívott a Bányászati Kutatóintézetbe igazgatónak. De nekem itt volt a rákbeteg apám, három öreg nagynéném, feleségem, családom, hát nemet mondtam. Azt mondta ambiciózusabbnak gondolt. Azt válaszoltam, hogy van bennem ambíció, csak más jellegű.
• Olyan pályára tekint vissza, amiben ki tudott teljesedni?
• Igen. Egyszer volt egy kis szurkálódás az első főnököm részéről, kicsit leszólt, én pedig elhatároztam, hogy megméretem magam a világpiacon. Írtam egy folyadékmechanika könyvet, amit az Elsevier ki is adott, és azóta több kiadást is megért.
• Ez büszkeséggel tölti el?
• Igen, de azért nem hencegek vele.
• Mi volt a legfontosabb eredménye a pályája során?
• A legjobb dolog, amit kitaláltam visszhangtalan maradt. Kimondtam egy folyadékmechanikai alaptételt: porózus közegbe szivárgó áramlásnál a cirkuláció megmaradó mennyiség. Ez egy megmaradási törvény, a kiskakas arany fél krajcárja, amit az ember megtalál a szemétdombon. Megmagyaráz bizonyos technikákat, amiket használunk, de más haszna egyelőre nincs. Lehet, hogy én értékelem túl, mindenesetre nem kapott nagy visszhangot. Én ezt tenném az első helyre az általam kiötlött dolgok között.
• Milyennek látja ma a szakmát és a benne dolgozó új generációkat?
• A szakma rengeteget változott ötven év alatt. A számítási módszerek és a mérési lehetőségek hihetetlenül kibővültek. Az információ-özön áttekintése egyre nehezebb. Az alaptudományokban kell biztosnak lenni, a gyorsan változó technológiák közül az éppen szükségesek viszonylag könnyen megtanulhatók. Most is vannak nagyon tehetséges, szorgalmas fiatalok, érdekes, hogy számuk az oktatás tömegesedésével nem nő. Minden támogatást meg kell nekik adni, ez a legjobb befektetés a jövőbe.