Zsigmondy Vilmos
(Pozsony, 1821. május 15. – Budapest, 1888. december 21.) magyar bányamérnök, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. A magyarországi artézi kutak fúrásának kialakítója és elterjesztője. 1861-ben kezdett el foglalkozni a források és földalatti vizek viszonyaival, jellemzőikkel, felkutatásával. Ezt a kutatómunkát hamarosan a gyakorlatban is érvényesíthette, ugyanis 1865-ben Harkány község területén egy 38,7 méter mély artézi kúttal sikerült a szabadon elfolyó hévizet teljes mennyiségében összefogni és hasznosítani. Határozott elméletet dolgozott ki a hőforrások feltárására és hasznosítására. Ezt 1867-ben a margit-szigeti kutak megépítésével bizonyította. Itt az egyik fúrása 119,5 méter mélyre jutott le a József főherceg tulajdonában lévő területen. A margitszigeti kút 1500 m³ vizet adott naponta, magas kén, szénsav, kalcium és magnézium tartalommal. A kivitelezést meglátogatta I. Ferenc József császár és király is.
Lipiken (Pozsega vármegye pakráci járásában) 1868 és 1870 között egy 234,6 méter mély fúrást épített ki, létrehozva ezzel Európa egyik első jódos melegvizes forrását, amelynek vízhőmérséklete 64°C volt. Ezt követően Alcsúton 1870-ben egy 183,0 méter mély kút fúrását irányította. Nagyváradtól délre Zsigmondy saját költségére egy 47 méter mély kutat fúrt, amelyből napi 17 000 m3 49 °C hőmérsékletű, gyógyvíznek minősített víz tört fel 1,2 gramm/liter sótartalommal és enyhe radioaktivitással. Itt alakították ki Félixfürdő gyógyhelyét.
1868-ban vállalkozott egyik legnagyobb munkájára. Pesten a Városligetben kívánt hőforrást létesíteni, aminek sikerében sok szakember még 1877-ben is kételkedett, annak abbahagyását javasolták a magas költségek miatt, de Zsigmondy vállalta a kockázatot. A mélyfúrásos kút a mai Hősök tere közelében lett kiképezve. A megvalósítás keretében sok nehézség jelentkezett, ami többször a munkák ellehetetlenülését vetette fel, de Zsigmondy bízott tanulmányaiban és vizsgálataiban, és 1878-ban a 970,0 méter mély kút fúrását sikeresen befejezte. A lefúrt kútból feltörő hévíz a magas gáztartalom miatt forrni látszott, a magas oldott ásványtartalom miatt a szabadba kerülő víz mésztufa jellegű lerakódásokat, kiválásokat eredményezett. Ez a kút akkor Európában a legmélyebb fúrások közé tartozott. A munkákat sikeresen befejezve a kút naponta 1200 m3 73,8 Celsius-fokos vizet szolgáltatott. Ebből a vízből kezdetben a Nádor-szigeten ideiglenesen kialakított Ártézi Fürdőt, majd később a Széchenyi gyógyfürdőt látták el forró gyógyvízzel (amely csak a század végére készült el). A munkálatok közben a fúróiszapban felfedezett foraminiferák (mészvázas egysejtűek) mikroszkópos tanulmányozása közben szemét megerőltetve egyik szemére megvakult.
Az 1870-es évek végén fellendült vállalkozása irányítását átadta unokaöccsének, Zsigmondy Béla gépészmérnöknek, és csak tudományos és szakértői munkával foglalkozott.
Kitüntetései:
- 1868-ban a Ferenc József-rend lovagkeresztje
- 1872-ben királyi tanácsos
- 1878-ban a Francia Becsületrend lovagkeresztje
- 1884-ben Selmec- és Bélabánya díszpolgára
Zsigmondy Béla
(Pest, 1848. március 7. – Budapest, 1916. június 12.) magyar gépészmérnök, hídépítő. A mélyfúrási technika kiváló szakértője, több ártézi kút építője. Nagybátyjával (Zsigmondy Vilmos bányamérnökkel) kezdett ártézi kutak fúrásába. Hódmezővásárhely volt az első város, amely ártézi kutat fúratott magának (1880), később több alföldi város követte a sorban, mint Békéscsaba, Mezőtúr, Nagyszalonta, Szarvas, Szeged, Szentes. Zsigmondy elismert tekintéllyé vált talajfúrások terén, nem csak kutak esetében. Ő oldotta meg az 500 méternél mélyebb fúrások technikai problémáit.
Zsigmondy Vilmos és Béla geológiai vizsgálataik eredményeit és fúrásaik alkalmával
szerzett tapasztalataikat összegyűjtötték, feldolgoztatták, hogy az utókor megismerhesse hazánk
földtani viszonyait. Táblázatot készítettek a kutak területi eloszlásáról, a fúrások számáról és annak eredményességéről évek szerinti bontásban is. Az általuk összegyűjtött anyagot a Magyar Királyi Földtani Intézetnek ajándékozták.
Dr. Pávai-Vajna Ferenc
(Csongva, 1886. március 6. – Szekszárd, 1964. január 12.) geológus, a magyar hévízkutatás úttörője, a hévizes barlangkeletkezési elmélet megalapozója. Munkássága főként a kőolajföldtan és vízföldtan területére terjedt ki, a hazai kőolaj- és földgázkutatás úttörője volt.
Neki köszönhetjük több jelentős gyógy- és hévizünk feltárását (Szeged, Hajdúszoboszló, Nádudvar, Karcag, Debrecen, Szolnok). Ő tűzte ki a Rudas gyógyfürdőnél a nagy mennyiségű gyógyvizet adó fúrások helyét, valamint a tabáni, az alsó Margit-szigeti és a II. városligeti mélyfúrást. 1928-ban ő hívta fel a figyelmet a Görömbölytapolcai-barlang vizének jelentőségére, s harcosan kiállt annak hasznosítása érdekében. Törekvését több mint harminc év után valósították meg.
Idős korában főként a hévizekből nyerhető energia hasznosításával foglalkozott. Javaslatára létesültek az alföldi hévízkutak mellett az első hévizekkel fűtött kertészetek.
Dr. Boldizsár Tibor
(Budapest, 1913. június 9. – Budapest, 1998. november 26.)
okleveles bányamérnök, a műszaki tudományok kandidátusa, doktora. A New York-i Tudományos Akadémia és az American Geophysical Union tagja.
Tudományos pályafutásának kezdetén munkaélettani kutatásokkal foglalkozott, a bányákban előforduló gázok, különösen a szénmonoxid és a metán élettani hatását vizsgálta. Később érdeklődése geotermikus és bányagépészeti kérdések felé fordult. Kidolgozta a bányákban végzendő kőzethőmérséklet-mérés módszereit, a pécsbányatelepi liász szénelőfordulás geotermikus viszonyait, ill. új elméletet állított fel az ásványi gélek keletkezésére. 1947-től elsősorban a magyarországi szénbányászat gépesítési feladataival foglalkozott. Ő tervezte – többek között – a Petőfi szénfejtőgépet, majd Magyarországon elsőként épített hidraulikus tengelykapcsolókat és forgómozgású hidraulikus motorokat.
A Miskolci Egyetem professzoraként világszerte elismerést szerzett a Kárpát-medence geotermikus anomáliájának feltárásért, a termelő kutak hőmérséklet-viszonyainak meghatározásáért. Sokat tett a magyar mezőgazdaság termálvíz használatának előmozdításáért. Az Egyesült Államokban a geotermia atyjaként emlegetik.
Szilas A. Pál
(eredetileg Lichner Aurél, Hegybánya, 1921. január 8. – Miskolc, 1991. június 5.) bányamérnök, egyetemi tanár, a műszaki tudományok kandidátusa, doktora, a magyar gázmérnök-képzés megalapozója, a geotermikus energiatermelés egyetemi képzés bevezetője.
1943-tól 1953 decemberéig a MAORT-nál, illetve annak jogutódjai vállalatainál dolgozott, többnyire vezetői beosztásban. Üzemi munkássága alatt jelentős szerepe volt a hazai termelő berendezések korszerűsítésében. Főként a segédgázas termeléssel kapcsolatban vezették be több találmányát, újítását. Meghatározó szerepe volt a hazai nagyviszkozitású olaj termelésének, gyűjtésének és szállításának korszerű kialakításában. Mérnöki munkája mellett 1951-ben a NIM által szervezett olajmérnök-képző tanfolyam, 1952–53 évben a Műszaki és Gazdasági Akadémián a kőolajtermelés tantárgy meghívott tanára volt. Főállású oktatóként 1953 decemberétől dolgozott a NME soproni, majd miskolci Bányamérnöki Karának Olajtermelési tanszékén. 1957-ben kandidátusi címet szerzett, amelynek alapján 1960-ban egyetemi műszaki doktori címet kapott. Egyetemi tanárnak 1964-ben nevezték ki, és ugyanebben az évben lett a Bányamérnöki Kar dékánja. Ezt a tisztséget négy éven át töltötte be. 1966-ban az Olajtermelési tanszék vezetésével bízták meg. 1976-ban a kőolajbányászat szakterületén a műszaki tudomány doktora címet szerezte meg. 1984-ben vonult nyugalomba.
Szilas A. Pál elképzelései alapján indulhatott meg1966-ban a gázipari mérnökképzés. Ugyancsak ő vezette be a képzésbe a geotermikus energiatermelést is. Egy félévet Amerikában, a tulsai egyetemen is oktatott. Egy ENSZ program-szakértőjeként szintén az USA-ban, Indianában töltött hosszabb időt. 1969 és 1972 között az OMBKE Kőolaj, Földgáz és Víz szakosztályának elnöke volt.
A Magyar Szabadalmi Hivatal adatbázisában szereplő szabadalmi bejelentései (lajstromszám, cím):
- 145160 Béléscsőnyomással segédgáz-indítószelep
- 145159 Béléscsőnyomással vezérelt automatikus időszakos segédgázszelep
- Szolgálati (feltalálótársakkal):
- 160789 Szerkezet olajkutak időszakos, segédgázas termeléséhez
- 159650 Eljárás és kapcsolási elrendezés plasztikus, vagy pszeudoplasztikus, tixotrop folyási tulajdonságú, csőtávvezetékben szállított, bedermedt olajak újraindító nyomásának csökkentésére
Balogh Jenő
(Debrecen, 1914. február 25. – Budapest, 2004. november 19.), okl. épületgépész mérnök.
A II. világháború előtt szerzett diplomát a Műegyetemen. Két év katonai szolgálat után Juhász József épületgépész tervező és kivitelező vállalatánál helyezkedett el, ahol nagyon gyorsan a cég helyettes vezetője lett. Ott elsősorban nagyobb ipari üzemek (Ganz, Weisz-Manfréd, MÁVAG, Shell) telephelyein végeztek fűtési és vízszerelési munkákat. A háború utáni államosítás miatt váltania kellett. 1950-től a Fővárosi Fűtéstechnikai Irodánál helyezkedett el. Ott kapta azt a megbízást, hogy az addig csak fürdésre használt budapesti termálvízkutak további hasznosítását dolgozza ki. Ennek egyik eredménye az lett, hogy a Margitszigeten 1936-ban fúrt termálkút vizét átvezették a XIII. kerületi Újlipótvárosba, és ott 5300 lakást kötöttek be a gyógyvízszolgáltatásba, amit a háztartásokban fürdésre és fűtésre használták. Az ellátását biztosító rendszer akkoriban Európa legnagyobb ilyen létesítménye volt, és közel 35 évig működött, miközben az ott élők nem is tudtak róla, hogy otthon gyógyvízben fürdenek.
Később a Mélyépítési Tervező Vállalathoz (Mélyépterv) került. Nevéhez fűződik Termál Osztály megszervezése 1958-ban, aminek több mint 20 évig vezetője is volt. Az ebben az időszakban megvalósult jelentős számú termálvíz hasznosítás többségét szerte az országban az ő osztálya tervezte meg.
1982-ben, már nyugdíjasan önálló vállalkozásba kezdett, ami 1985-re elvezetett a Geothermál Kisszövetkezet megalapításához. Ez lett az a szellemi műhely, amely 1985-től 1987-ig az ország 7 városában 8 távfűtést állított át olaj- vagy gáztüzelésről geotermikus fűtésre. A rendszerek azóta is működnek, természetesen többszörösen korszerűsítve és általában kibővítve.
Hihetetlen munkabírású, állandóan újdonságokon gondolkodó ember volt. Az volt a célja, hogy a geotermikus beruházások fajlagos költségét olyan szintre csökkentse, hogy az üzletileg is megérje. Ennek a törekvésnek volt az eredménye két szabadalma, az ún. kettős funkciójú, termelő-visszasajtoló termálkút, illetve a termálkutak hőszigetelése, s bár egyik sem talált követőkre, értékes tapasztalatot nyújtott a különös műszaki kalandban résztvevő szakembereknek.
Dr. Lorberer Árpád
(Budapest, 1941. március 5. – Budapest, 2019. július 28.) geológus szakmérnök, a hidrogeológia doktora.
Legtöbb és legismertebb tevékenysége a karsztos vízadók, elsősorban a Dunántúl kutatásához kötődik. Sok évig dolgozott mind a teljes Dunántúlra kiterjedő térképi adatfeldolgozásokon, mind pedig a kiemelt hazai termálfürdők vízföldtanával. A VITUKI részéről koordinálta a meddő olajkutak átalakítását ill. a bauxit- és szén-bányászati vízkivételek követésére szolgáló karsztvíz-monitoring rendszer felállítását, üzemeltetését, eocén-programbeli kiterjesztését, majd leállítását is. Részletes tanulmányokat, vízbeszerzési- és vízgazdálkodási és fejlesztési terveket alkotott többek között Bábolna, Bükkfürdő, Esztergom, Gárdony, Harkány, Hévíz, Kehidakustány, Marcali, Tamási, Zalakaroshévízkútjairól, valamint a fővárosösszes gyógyfürdőjéről.
Térképi elemzései alapján érthetően meg tudta fogalmazni, és be tudta mutatni mind a langyos és hideg karsztvíz barlangképző hatásait, mind pedig a hegységperemi fedett termálkarsztos rendszer hőkonvekciós áramlását, részleteiben is kidolgozva a fővárosi íves alááramlási elméletet. A dunántúli-középhegységi karsztvízszint-térképek mellett a másik legtöbbet hivatkozott, számos helyen felhasznált munkáinak a hegységperemi termálkarsztos áramlási rendszerek Budapest példáján történő bemutatása tekinthető.
A Magyar Geotermális Egyesület alapító tagja, az országos geotermikus fejlesztési tervek, és a felszín alatti vízgazdálkodási tervek egyik elindítója volt. A veresegyházi, lenti, turai, és fővárosi geotermális hőhasznosítás előkészítésében jelentős része volt.
A Magyar Geotermális Egyesület tiszteletbeli tagja (2016).
Prof. em. Dr. Bobok Elemér
(Nyíregyháza, 1938. szeptember 11. -) okleveles gépészmérnök, a műszaki tudományok kandidátusa, a földtudományok doktora, az MTA tagja. A Miskolci Egyetem Gázmérnöki Intézeti Tanszék nyugalmazott egyetemi tanára.
Fő kutatási területei:
- Áramlástan: turbulencia, nyersolajok és fúróiszapok reológiája, nem-Newtoni folyadékok áramlása csőben és csőközökben, fluidumáramlás porózus közegekben.
- Hőáramlás geotermikus kutakban, geotermikus energiatermelés, forró, száraz kőzetek numerikus szimulációja.
Fontosabb oktatott tantárgyak:
- Nappali tagozaton: Áramlástan I., Áramlástan II., Geotermia, Gázdinamika, Megújuló energiák
- PhD képzésben (Mikoviny Sámule Földtudományi Doktori Iskola): Áramlástan, Hőátvitel, Geotermikus energiahasznosítás, Gázdinamika, Geotermikus energiatermelés, Transzport folyamatok speciális esetekben
Publikációs listája jelenleg 132 dokumentumból áll kezdve az 1967-ben jegyzett, a „Szivattyúk jelleggörbéinek vizsgálata rácselméleti számítások alapján”-tól a 2019-ben megjelent angol nyelvű „CO2 as a Working Fluid for Generating Energy in Unused Hydrocarbon Wells” c. kiadványig.
Díja: Szent-Györgyi Albert-díj: 2008
A Magyar Geotermális Egyesület tiszteletbeli tagja (2016).
Prof. em. Dr. Rybach László
(Sopron, 1935. április 1. -), az ETH Zürich Geofizikai Intézet Földtudományi Osztály nyugalmazott tanszékvezető egyetemi tanára, az MTA külső tagja, az ELTE díszdoktora.
Rybach László munkássága a Geofizikai Intézethez kötődik, 2000 októberéig a Geotermia és Radiometria kutatócsoport vezetője volt. 1956-ban emigrált Svájcba, diplomáját már az ETH-n szerezte, ahol a későbbiekben habitált, majd professzori címet is kapott. Kutatási tevékenysége az általános és alkalmazott geotermikára, valamint a természeti és mesterséges környezeti radioaktivitásra terjed ki.
Több mint 400 közleménye és számos tankönyve jelent meg (orosz és kínai fordításban is). Szakértőként dolgozott Ausztriában, Kínában, Németországban, Magyarországon, Izlandon, Olaszországban, Japánban, Új-Zélandon, Romániában, Törökországban és az USA-ban. Nyugdíjba vonulása után a zürichi GEOWATT AG ETH Spin-off cég társalapítója és ügyvezető igazgatója (2002-1011), ma tudományos tanácsadója. 2001-2004 között a Nemzetközi Geotermikus Szövetség (IGA) alelnöke, 2007-2010 között elnöke volt.
Díjai:
- Ramey Award (USA GRC): 2008
- US Geothermal Resources Council Reservoir Engineering Award: 2006
- Italian Geothermal Association Centenary Award: 2004
- Japanese Geothermal Research Award: 1997
- Research Díj (japán kormány): 1996
- Patricius-plakett: 1995
- Mitsubishi Geothermal Award: 1995
(Forrás: Magyar életrajzi lexikon, MTA, Nyíregyházi Egyetem, Wikipédia; Névpont, Linkedin, Szita Gábor)
