A geotermikus energia hasznosításának története Magyarországon

A geotermikus energia hasznosításának története, ahogy mindenhol máshol, úgy Magyarországon is szorosan összefügg a termálvizek hasznosításának történetével.

Általános régészeti igazság, hogy valaminek a hiánya (pl. régészeti lelet, írásos forrás, stb.) nem bizonyít semmit. Ezért aztán az, hogy a Dunántúl római kori megszállása előtti idők termálvíz hasznosítási szokásairól, gyakorlatáról nem tudunk semmit, mert nem találtunk eddig erre vonatkozóan leleteket, nem bizonyítja azt, hogy a Kárpát-medencét sok ezer évekkel ezelőtt benépesítő emberek a hévizek természetes előfordulásait közönyösen nézték volna, és meg sem próbáltak megmártózni a kellemesen meleg vagy langyos vízben. A Hévízi-tó keletkezését úgy 20.000 évvel ezelőttre teszik a geológusok, ott tehát már biztosan fürödhetett volna a kőkorszak embere, de valószínű, hogy máshol is voltak meleg vizes források, elég csak Hévízgyörk és Galgahévíz nevű településeinkre gondolni. Bizonyosságunk azonban ebből az időből nincs arról, hogy a földhő eme legkézenfekvőbb hasznosítási módjával éltek volna Kárpát-medencei eleink.

Így aztán – összhangban az általános vélekedéssel – úgy néz ki, hogy a rómaiaké az elsőség ebben is. A Pannónia néven ismert római tartomány területén kőből építettek fürdőket, ezért azok nem pusztultak el teljesen, mint ahogy az 1. képen látható budapesti, Flórián téri sem. Ez romjaiban is ékesen bizonyítja, hogy – mit is?  Hogy a nagyjából 2000 évvel ezelőtt élt emberek szerettek fürdeni. Itt azonban, hasonlóan Aquincum egyéb vízvételi helyeihez, nem használták a tőlük délebbre fakadó meleg vizeket.  Ivóvízként és fürdőzés céljából is a mai észak-budai langyos karsztvizeket, a mai Római fürdő forrásait és a mai Bécsi és Vörösvári út kereszteződésénél található Árpád I. forrás vizét vezették az Aquincumi vízvezeték rendszeren, az ún. aquaeductusokon akár 5 km-es távolságba, például a mai Flórián téren feltárt hajdani katonai fürdőbe. “A forrásokból a kor csúcstechnológiájának számító emelőszerkezettel emelték ki a vizet, melyet a boltíves, pilléreken áthidaló kő aquaeductus építmények tetején elhelyezkedő kőcsatornákba vezettek, így jutott el a víz a forrásoktól a városig, néhol a számítások szerint mindössze 1-2%-os eséssel.” (Hajnóczy és Póczy, 1960) A vizet szükség szerint fatüzeléssel melegítették, ami – mai megítéléssel nézve – inkább a sekély geotermikus hasznosításnak felelne meg, amikor a használhatatlan hőmérsékletű (Ugyan, ki szeret hideg vízben fürdeni?) forrásvizet fürdésre alkalmasra melegítettek.

1. ábra Római kori fürdő maradványai Budapesten, a Flórián téren

A honfoglalás idején őseink is ismerték az értékes budai hévizeket, hiszen Anonymus krónikáiban már említést tesz róluk. Majd II. Endre leányának, Erzsébetnek tiszteletére Alhévízen, a mai Gellért fürdő helyén építtetett fürdőt. A korabeli leírások szerint a hegy lábánál ömlő meleg vízben fürdették a betegeket, felismerve annak gyógyító hatását (2. ábra).

2. ábra Szent Erzsébet ispotálya

Zsigmond király idején, amikor Buda királyi székhellyé vált, a budai fürdők erőteljesebb virágzásnak indultak. Ebből a korból való egy budai, vár közeli „therma” metszeti ábrázolása. A mai Rác-fürdő elődjét Mátyás-király korában „királyi-fürdőnek” említették, mivel fedett folyosó (!) kötötte össze a fürdőt a palotával. Mindebből sajnos manapság már semmi sem látszik, elenyészett az évszázadok alatt.

Az ország török hódoltsága idején több lenyűgöző fürdő is épült, melyek közül Rudas és a Veli bej nemhogy nem pusztult el, hanem még mindig használatban van Budapesten. Edward Brown, angol orvos, aki a török hódoltság utolsó éveiben járt Budán, összesen 8 meleg vizű fürdőt említ visszaemlékezéseiben. „Nyolc fürdőt figyeltem meg, és egyesekben meg is fürödtem. Velibey fürdője a legpompásabb valamennyi között, amely Solimán alatt szépségében igen sokat nyert.” – írja.  Megjegyezendő, hogy a török fürdők korábban volt források mellé vagy fürdők helyére épültek általában.

A későbbiekben hévizeink hasznosítása összefonódott a bányászattal. Az 1800-as évek végén az Alföld nagy részén ásott kutak szolgáltatták az ivóvizet, amelyek csak a felső talajvizet gyűjtötték össze, és a sűrűn lakott területeken a benne oldott szerves anyag tartalom miatt a víz egészségtelenné vált. Nagy lett az igény a „jó” ivóvíz iránt, amelyet 200-300 méter mélységű artézi kutak szolgáltattak. Ezek kis sótartalmú, enyhén langyos vizet adtak és – a kedvező mélységi nyomásviszonyoknak köszönhetően – szivattyúk használata nélkül a felszínre törtek. Az első sikeres próbálkozások után százszámra mélyítették az artézi kutakat az Alföldön, melyek száma az 1900-as évek elejére már ezer fölé emelkedett. De hazánkban az első artézi kutakat az 1800-as évek első felében fúrták. Halaváts Gyula, a Földtani Intézet geológusa 1896-ban megjelent, a magyarországi artézi kutakról szóló művében így írt a kezdetekről: az „…1830. évben Budapesten az Orczy-féle ház udvarán fúrtak le, eredménytelenül; 1832. évben Csórón (Fejér m.) 39,82 m. mélységből felszálló vizet nyertek; 1833. évben Budapesten, az Alkotás-utczában hoztak létre egy fúrott kutat, melyet még ma is használnak; a 60-as évek elején Debreczen, Nyíregyháza, Szatmár, Versecz, Hód-Mező-Vásárhely fúrat kutakat. Mindezek azonban csak kísérlet számba mennek. A ma már annyira elterjedt, sőt több tekintetben el is fajult artézi kútfúrást Zsigmondy Vilmos fényes sikerei indították meg.”  

Sajnos kútfúrással hozzá nem értő emberek is foglalkoztak, ezért előfordult, hogy eredménytelen volt a kútfúrás, vagy a kút vizét vesztette. A leggyakrabban előforduló hiba, hogy szorosan egymás szomszédságában fúrtak kutakat, amelyek a hidrosztatikai nyomás csökkenéséhez vezettek, így a vizük kevésbé ömlött ki, illetve elapadt, vagy csak szivattyúzással lehetett vizet nyerni belőlük. A kutak és kútfúrók számának e gyors gyarapodása, valamint az ezekből származó problémák előrevetítették az artézi kutak telepítése, fúrása szabályozásának szükségességét, amelyre 1885-ig kellett várni.

A már említett Zsigmondy Vilmos bányamérnök 1867-ben építette meg a Margit-szigeten lévő kutakat, majd 1878-ban fúrta a városligeti 970 m mély hévízkutat, amely mélységével, 1200 m3/nap vízhozamával, 73,8°C-os hőmérsékletével kiváltotta a szakma csodálatát (3. ábra).

3. ábra A városligeti kút korabeli fényképen

Az artézi kutak fúrásának, mélyítésének egy igen jelentős geológiai haszna is volt: a fúrások által a geológusok néhány száz méter mélységig megismerhették az adott terület földtani felépítését. Az első kútfúrók – különösen Zsigmondy Vilmos és unokaöccse, Zsigmondy Béla – igen gondosan összegyűjtötték ezeket a fúrási rétegsorokat és rendszeresen beküldték a Földtani Intézetbe. Ezek alapján Halaváts Gyula 1895-ben összefoglalta a Duna–Tisza köze földtanát, míg Horusitzky Henrik 1929-ben a Kisalföld nyugati részének felépítését ismertette az artézi kutak adatai alapján.

Hazánkban a legtöbb artézi kút jelenleg is az Alföldön található. Összességében a számuk meghaladja az 50 ezret. Az általuk kitermelt víztömeg majdnem azonos a Balaton víztömegével.

A XX. században érdekes módon a kőolaj- és földgázkutatás újabb lendületet adott a hévizek feltárásának. E területen a gépi módszerek alkalmazását Magyarországon szintén Zsigmondy Vilmos terjesztette el, és ezzel iparszerűvé válhatott a két szénhidrogén kutatása, kitermelése. De mivel hazánk e szénhidrogénekben nem dúskál, sokszor vizet találtak olaj helyett a kútfúrók. Pávai-Vajna Ferenc volt az egyik úttörője a honi kőolaj- és földgázkutatásnak, de neki köszönhetjük  több jelentős gyógy- és hévizünk feltárását (SzegedHajdúszoboszló, Nádudvar, KarcagDebrecenSzolnok). Ő tűzte ki a Rudas gyógyfürdőnél a nagy mennyiségű gyógyvizet adó fúrások helyét, valamint a tabáni, az alsó Margit-szigeti és a II. városligeti mélyfúrást.  Idős korában főként a hévizekből nyerhető energia hasznosításával foglalkozott. Javaslatára létesültek az alföldi hévízkutak mellett az első hévizekkel fűtött kertészeteink. Így indult el a magyar mezőgazdaság termálvíz hasznosítása. Hévíz kútjaink száma 1600 körül mozog, ebből 600 balneológiai célú (4. ábra). A növényházat ellátó és egyéb mezőgazdasági célú (halgazdálkodás, állattenyésztés, mezőgazdasági termények szárítása) termálkutak száma 500 körüli.

4. ábra Magyarország gyógyfürdői

Az épületek geotermikus fűtése Magyarországon a két világháború között vette kezdetét. A budapesti állatkert pálmaházát, a trópusi állatok házait, medencéit és néhány környező lakóházat fűtöttek termálvízzel. A termálvízből kinyert hő fűtési célú, illetve a leválasztott kísérőgázból előállított villamos energia általános célú (pl. világítás) hasznosítására hazánkban először Szolnokon, a Tisza Szálló és Gyógyfürdő épületében (és a szemben lévő színházban valamint lakóházban) valósult meg már 1929-ben!

A geotermikus energia nagyobb léptékű hasznosítását a szentesi kórház termálkútjának 1958-beli megfúrásától számítjuk. Az 1960-as és 70-es években elsősorban a mezőgazdaság, azon belül is a növényházi kertészet vált a geotermikus energia fő fogyasztójává. Ekkor épültek ki a Dél-Alföld, elsősorban Szentes és környéke hatalmas üvegház telepei, amelyek többségében azóta is működnek, általában megnövelt felülettel és lényegesen korszerűbb technológiával. Az épületfűtések csak később, a 80-as években terjedtek el. Ekkor készült el Kapuvár, Szentes, Hódmezővásárhely, Csongrád és Makó távfűtésének geotermikus alapra helyezése. A rendszerváltozást követő gazdasági összeomlás a geotermikus szektort annyiban érintette, hogy egy kb. 15 évig tartó stagnálási időszak következett. Kivételként említhető Veresegyház (1993), Hódmezővásárhely (1994) és Szeged-Felsőváros (1995), igaz, ez utóbbi csak 1998-ig működött. Az Európai Unióhoz történő csatlakozás (2004) után meginduló beruházási támogatások (KIOP, KEOP, KMOP) viszont új lendületet adtak az ágazatnak (5. ábra). Sorra épültek ki kisebb települések (Bóly, Kistelek, Törökszentmiklós, Orosháza, Gárdony, Mórahalom, stb.) geotermikus hálózatai, és e mennyiségi fejlődés nyomán beindult az innováció is.

5. ábra A hazai termálvízhasznosítás fejlődése

A támogatási rendszer átalakításával 2013-tól ugyan még több pénz áramlott a geotermikus szektorba, viszont a hasznosulás hatásossága drámaian leromlott.

A Magyar Bányászati és Földtani Szolgálat 2020-ban készítette el az „Országos Geotermikus Rendszer”-t (OGRe), amely egységes szerkezetben, egy könnyen kezelhető és mindenki számára elérhető internetes felületen keresztül szolgáltat áttekintő léptékű, hiteles és naprakész földtani, vízföldtani, geofizikai információkat, adatokat az ország geotermikus energiavagyonával kapcsolatban magyar és angol nyelven (6. ábra).

6. ábra Az Országos Geotermikus Rendszer (OGRe) felülete

A 2021-ben bekövetkezett energiaár-robbanás, illetve az ellátásbiztonság megrendülése felértékelte a helyben előforduló, importfüggetlen energianyerési módokat, köztük a geotermikus energiát is. Nagy kérdés, hogy ebben a helyzetben sikerül-e majd biztosítani a geotermikus energiához való demokratikus hozzáférést, vagy nyerészkedők, szerencselovagok martalékává válik.

(Forrás: Babinszki Edit: Artézi vizek és kútfúrók aranykora; BGYH; Koroknai Zs.; Szita G.; MBFSz; MEKH))

Scroll to Top